fbpx

Novemberi karácsonyfa

Mióta a gyerekekből kamaszok lettek, sokkal zökkenőmentesebb a karácsonyunk. Barátaink már tudják, hogy az adventi időszakban nem célszerű kisgyerekkel érkezni hozzánk. Vagy előtte fel kell készíteni őket, hogy Eszteréknél  már karácsony van. Tudod, mert Jézuskának/Angyalnak (a választás opcionális) karácsonykor sok a dolga, ezért vannak családok, akikhez előbb érkezik a karácsony.  Vagy: Tudod, mivel Noah Amerikában született, ezért hozzájuk amerikai idő szerint érkezik a karácsony. (Tudom erőltetett, de eddig bevált.) Nem Kicsim, az ajándék nem jön előbb. Az náluk is Szenteste kerül a fa alá. Na innentől kezdve nem érdekel senkit a sztori. Ha Eszter gyerekei sem kapnak előbb ajándékot, akkor jól van. Lehet haladni, nincs itt semmi látnivaló. (Pedig ha tudnák, hogy nálunk “Szentreggel” van! 😄)


Emlékek a gyerekkorból

Gyerekkoromból nincs túl sok karácsonyi emlékem. A feszültségre és idegbajra határozottan emlékszem. Anyu sütött/főzött, közben persze a kis betegeinek nem tudott nemet mondani, akiknek rendszerint 24-én fájdult meg a torkuk vagy ment fel a lázuk és természetes, hogy az aranyos doktornéni mindenkit megvizsgál, ha kell házhoz megy és közben minden csúszik és mi is láb alatt vagyunk.

Mert a karácsonynak menetrendje van:

  1. Karácsonykor már nem léphetünk be a nagyszobába, mert ott épp Apu kínlódik, hogy beleküzdje a fát a tartóba. Anyu a már említett doktornéni versus háziasszony üzemmódban nyomja, míg meg a húgommal egymást csesztetjük.
  2. Időre menni kell a templomba, mert szereplés van. Onnan nem lehet késni, De: kell szép ruha, harisnya, pont kiszakadt, miért nem készítetted időben elő, ugye nem ebben akarsz menni, meg fogsz fázni…etc
  3. Templom után Nagyiékhoz megyünk. Ott van ajándékozás. Szülők eltűnnek. Alig várjuk, hogy mi is indulhassunk.
  4. Apu csilingel. Belépünk a nagyszobába. A fa hatalmas és gyönyörű. Rávetjük magunkat az ajándékokra.
  5. Nagycsaládi vacsora: Nagymama, Nagybácsi, Szülők és Gyerekek. Bibliaolvasás, éneklés, Csendeséj. Rántott hal, töltött káposzta és az elmaradhatatlan képviselőfánk a közeli cukrászdából (azóta is a legjobb, amit valaha ettem).  Majd az egész valahogy elromlik és a vége veszekedés. Én meg rendszerint kikapok és bőgök. Mert nem tudok viselkedni.

Nem tudok. Ez tény. Nem bírom a feszültséget. A mai napig nem. Ha feszültség vesz körül attól én szabadulni akarok. Bármi áron.

Ezért én nem vagyok hajlandó soha többé ezt a játékot játszani.

Nem vagyok hajlandó túlstresszelni a karácsonyt.

Más emlékeket szeretnék adni a gyerekeknek. És ez nem önsajnálat, sem nem a felmenőim hibáztatása. Az egészet sajnálom úgy ahogy van. Mert abban biztos vagyok, hogy a szüleink MINDENT megtettek, amit tudtak, hogy jó és szép ünnepeink legyenek.

Mégis miért alakult mindig így?

Szerintem erre egy szó van: ELVÁRÁSOK.

De ezt a „pakkot”, ők is hozták valahonnan. Szerintem már senki sem tudja, honnan. Csak „így szokás”. Ismerős?

Érdekes, hogy a baráti körömben hasonlóan alakultak a gyerekkori karácsonyok.

Furcsa, de így visszagondolva ahhoz, hogy ki tudjak szakadni ebből a “tudomisénkikezdte de karácsonykor így KELL csinálni” tradícióból, tényleg el kellett kicsit költöznünk egy másik földrészre.

A KELL-ekről

Ahol ráébredtem, hogy nem KELL Szenteste karácsonyfát felállítani, mert a karácsonynak nem ez a lényege. És nem KELL tökéletes és hatfogásos karácsonyi vacsorát rittyenteni, mert a karácsonynak nem ez a lényege. És nem KELL teletömni ajándékokkal a fa alját, mert még mindig nem ez a karácsony lényege.

Így alakult, hogy a kisfiunk második karácsonya már tökéletlenül tökéletes volt. Távol Magyarországtól, de mégis otthonosan. Nem volt karácsonyfánk. Nem volt nagy ajándék. (Csak Niminek egy icipici. ) Egyszerűen csak fogtuk magunkat és elindultunk délnek. Igaz, hogy a kocsink félúton lerohadt alólunk, de még ez sem tudta megtörni a karácsonyi lendületet.

 

 

 

A karácsonyt Edisonnal, Forddal és EGYÜTT töltöttük.

A karácsonyi menüt pedig egy útba eső egyszerű étteremben költöttük el, ahol Nimi önállóan választhatott az étlapról. Semmi ünnepi menüsor, mégsem tűnik túl csalódottnak emiatt.

Sőt, még fehér karácsonyunk is volt, mert innen a fehér homokos Sanibel Islandot vettük célba.

Visszanézve a képeket, előjönnek az érzések. Hiszem, hogy ezek az emlékek felülmúlnak minden roskadásig teli asztalt (pedig anyukám bitang jól főz ám) és ajándékhalmot.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne állítsunk karácsonyfát, hanem utazzunk el, sem nem azt, hogy állítsunk már novemberben fát.

Egyszerűen csak csináljuk úgy, ahogy nekünk (IS) jó. Ne dőljünk be az elvárásoknak, a KELL-eknek. Mert továbbra sem ez a karácsony (sem az életünk) lényege.

Mi vajon „KELL”-eket vagy lehetőségeket örökítünk majd tovább?

 

 

 

 

 

KarantÉn Naplóm 36-40.

Egész jól sikerült a doga. A legtöbb kérdésnél csak ki kellett választani a helyes választ. Azért kicsit paráztam, hogy nem lesz elég az idő. Biztonság kedvéért odakészítettem a füzetem. Anya is azt mondta, nyugodtan használjam, mert nem is érti miért kell ennyi baromságot fejben tartani. Pont elég, ha tudod hol kell utánanézni. Szerintem tök IGAZA van.

 

Végre tavaszi szünet!  És nem kell semmit tanulni. És eszembe jutott, hogy végre kifesthetem a körmöm. A suliban ugyanis TILOS! Az csak most jutott eszembe, hogy már 1 hónapja kifesthettem volna, hiszen itthonra nem vonatkozik a HÁZIREND! Kölcsönvettem Anya egyik lakkját. Remélem nem bukok le.

 

Elég fura volt ez a húsvét. Templom a TV-n keresztül volt, vasárnap meg Anya Nyuszi elfelejtette, hogy jönnie kellene. Aztán persze próbált magyarázkodni, hogy ilyen nagy gyerekekhez már nem jár a Nyuszi. Aztán persze próbálta humorral elütni a dolgot, hogy ha annyira szeretnénk tojásra vadászni, menjünk ki a kertbe és szedjünk kutyaszart kutyabogyót.

Jó vicc. Nem jó vicc! Azért látszott Anyán, hogy bántja a dolog.

 

Másnap aztán csak ideért az a Nyúl, így nem maradtunk édesség nélkül! Nem kellett kiöltözni, mert nem jöttek a locsolók és a fiúknak sem kellett locsolni menniük. Szerintem ők jobban örültek, mint én. Azért engem meglocsoltak, így tuti nem fogok idén sem elhervadni.

 

Mivel bűzlött a fejem a kölnitől (mert persze a 3 pasi háromféle kölnivel locsolt), délután elmentem hajat mosni. Már a hajmosásnál éreztem, hogy nagy GÁZ van: egy rohadt nagy gubanc volt a hajamban. Nyomtam rá a kifésülő balzsamot ezerrel, de nem lett jobb. Nagyon beparáztam.

KarantÉn Naplóm 31-35. rész

Ebben a fejezetben kiderül, hogy Anya nem Szabi a pék és részt veszünk az első online sportversenyünkön.

Vágjunk is bele:

Tehát Anya előkészült a kenyérsütéshez. Receptet nyomtatott. Óvatosan kinyitotta a befőttes üveget és lemérte a kovászt. (Azt sem tudtam eddig, hogy van konyhamérlegünk.) Majd megfelezte. Majd a felét „megetette” és eltette a hűtőbe a következő kenyérhez. Majd AUTOLIZÁLT. Aztán hozzátette a cucchoz a maradék kovászt. Aztán dagasztott. Majd hajtogatott. Aztán megint. És megint. És megint. Mi meg döbbenten lestük. Bekapcsolta a sütőt és betett egy lábas vizet.

Tuti agyára ment a karantén, de szólni nem mertünk.

Majd betette a kenyeret és lassan egyre jobb illatok árasztották el a konyhát. Komolyan vártuk, hogy a több hetes pirított kenyér (mert úgy biztonságos) evés után, végre igazi kenyeret ehessünk.

 

Nos. Péknek lenni egy szakma. Egy hivatás. Amit tanulni kell. És Anya nem ezt tanulta. Mert bár a műnek határozottan kenyér illata volt és kinézetre is pontosan olyan volt, mint egy kenyér, az íze és az állaga hagyott maga után némi kívánni valót.

 

A CUCC – ahogy Anya nevezte kínjában – teljesen tömör volt belülről. Sehol egy kis puhaság vagy lyuk. És az íze! Na az nem volt. Totál sótlan volt az egész.

 

Azért szótlanul és hősiesen benyomtuk az egészet, ha már Anya ennyit dolgozott vele. Vajjal és Erős Pistával meg lehetett enni. Kíváncsi vagyok mi lesz a maradék kovász sorsa?

KarantÉn Naplóm 26-30 rész

Úgy látszik a karantén kihozza Anyából a konyhatündért.

Anya  ugyanis kipakolta a konyhaszekrényt és talált benne egy csomag bújkáló szárazélesztőt. Kitalálta, hogy süssünk pogácsát!

Eléggé elképedtem, mert Anya elég ritkán sütöget.

Kinéztük a neten a receptet, közösen meggyúrtuk, majd miután megdagadt kiszaggattam.

A végén még Apa is beszállt.

Reszelte a sajtot (többnyire a szájába) és kente a pogácsák tetejét.

Az illata isteni volt, alig vártam, hogy megkóstolhassam végre.

Anya szerint kicsit sótlan lett.

Tény, hogy meg sem közelítit Nagyi pogácsáját, de szerintem elég vállalható lett.

Pláne elsőre.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy morzsa sem maradt belőle.

KarantÉn Naplóm 15-20. rész

Apa a héten mindent elintézett a munkahelyén, így mától homeoffice-ban nyomja.

Csak heti egyszer kell Pestre mennie aláírni. Fura lesz, mert normál körülmények között, alig látjuk.

Ma lesz az első online fuvolaórám. Csak azt nem tudom, hogy mondjam el Anyunak, hogy nem találom az egyik kottám.

Anya meglehetősen higgadtan fogadta a kotta dolgot. Írt a tanárnőnek Messengeren, aki lefotózta, és elküldte a hiányzó darabot.

Amíg a szobámban kínlódtam fuvoláztam, addig Anya kis N-nek tesiórát tartott az udvaron. (Azaz felásatta vele a konyhakertet.)