fbpx
5 érv a természet-vitamin mellett

5 érv a természet-vitamin mellett

Miért kellene minél gyakrabban “természet-vitamin” adni gyermekeinknek?

 

Összeszedtem 5 érvet, azaz 5 összetevőt, mely a természet-vitaminban megtalálható.

 

#Nyugalom

 

Bizonyára Te is hallottál már róla, hogy a színek hatással vannak az emberre.Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy a nyugalom színe a ZÖLD. A zöld látványa megnyugtat. Hol találhatnánk több zöld színt, mint a természetben?

 

 

#Kitartás

 

Távol az otthontól megtapasztalhatjuk, hogy nem lehet minden igényünket azonnal kielégíteni. Egy túrázás során bizony gyakran lesz piszkos a kezünk és a természetben sincs mindig kéznél egy patak vagy egy forrás. Ha a kezünket a magunkkal hozott ivóvízzel mossuk meg, akkor könnyen szomjan maradhatunk. Megtapasztalhatjuk milyen izzadni, fázni, kellemesen elfáradni. A természetben sok olyan helyzet adódhat, amikor erőt kell venni magunkon. Ezek a fontos tapasztalatok segítenek abban, hogy az életünkben előforduló nehézségekkel könnyebben birkózunk majd meg.

 

 

#Kreativitás

 

A természetben általában nincsenek mesterségesen kialakítva a játék feltételei. Gyermekünknek bizony fel kell találnia magát, ha játszani akar. Nekünk szülőknek is nagy tapasztalat felfedezni, mi mindennel képesek hosszú időn keresztül eljátszani gyermekeink.

 

#Tisztelet

 

Ahogy az embereknek, a természetnek is meg kell adnunk a tiszteletet. A természetjárásnak is vannak szabályai. Megtanulják, hogy a természetet óvni kell: nem törjük le a faágat, nem tépkedjük a leveleket és a vadvirágok is a réten mutatnak a legszebben. Megtanulják, hogy a rovarok is a természet részei, s míg otthonunkban pl. a hangyák nem kívánatos jelenségek, a természetben érdekes megfigyelnünk őket. Azt, hogy a magunkkal vitt szemetet otthon dobjuk ki, gondolom mondanom sem kell.

 

 

#Énkép

 

A természetben egészen más ingerek érnek bennünket, mint otthon. Tapintással, hallással, szaglással kapcsolódunk a természethez. Megtapasztalhatjuk és átélhetjük, hogy a természet részei vagyunk.

Az itt és most, a tudatos jelenlét érzése, a mentális egészség szempontjából sem elhanyagolható.

 

Gondoskodó szülőként ne feledkezzünk el tehát egy-egy nagy adag “Természet – Vitaminról”!

5 fontos szabály, ha a háborúról beszélsz gyermekeddel

5 fontos szabály, ha a háborúról beszélsz gyermekeddel

Amikor az Itt-hon Ott-hon című mesekönyvem bevezető történetét írtam az szétszabdalt országról, a nagy háborúkról és az otthonukat vesztett emberekről, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a történet a mi valóságunkká, személyes történetünkké válhat.

 

ITT-

Szemtanúi és részesei vagyunk nemzedékünk traumatizálódásának. Amit eddig talán dédanyáink, nagyanyáink elbeszéléséből hallottunk, nem a múlt többé.

 

Most különösen fontos szerepünk van nekünk szülőknek abban, hogy saját példánkkal milyen útravalót, megküzdési stratégiát adunk át a következő nemzedéknek.

 

A hallgatás nem megoldás.

 

De hogyan csináljuk ezt jól?

 

 

#1 A béke veled kezdődik.

 

Tudom, hogy feszült és bizonytalan vagy. Mind azok vagyunk, hiába próbálunk erősnek és magabiztosnak látszani.

Bizonytalanná vált a jövő, amitől mi is szorongunk, félünk.

Ha saját félelmeinket felismerjük, nevén tudjuk nevezni, akkor már megtettük az első lépést a nyugalmunk visszaszerzése érdekében.

Beszéld ki félelmeidet, ventillálj.

Ha ez nem elég kérj segítséget!

Ami viszont fontos ne a gyerek előtt tedd ezt!

A gyermek a szülő tükörképe. Érzi a feszültséged és ha bizonytalanságodnak fültanúja lesz, az az ő szorongását még inkább elmélyíti.

 

 

Az én megküzdési stratégiám például, hogy habár tisztában vagyok a történésekkel, de a fókuszomat a háborús hírek követéséről áttettem a „hogyan tudnék én segíteni?” célpontra.

Vedd észre a segítőket. Vedd észre, hogy ahol baj van mennyire egységben tudnak segíteni az emberek. Ha tudsz segíts te is!

Segíthetsz pénzzel, tárgyi adománnyal vagy önkéntesként az időddel.

Az a jó az emberi agyban, hogy fókuszáltan csak egy dologra képes koncentrálni. Ha a fókuszban a segítés van, akkor az agyad kizárja az egyéb borzalmakat.

 

# 2 Szűrd meg!

 

Ha teheted legalább akkor iktass ki minden külső hírforrást, amikor a gyermek veled van.

– Ne kapcsold be reggel a rádiót/tv-t!

– Ne hallgass híreket az autóban!

– A nagyobbaknál most különösen figyelj arra, hogy milyen digitális tartalmakat fogyaszt! A közösségi média testközelbe hozta a háborút.

 

 

A való világ borzalmainak megszűrésével jelentősen csökkentheted a szorongásukat.

 

#3 Őszintén az ő szintjén

 

Bíztasd, hogy nyugodtan tegye fel kérdéseit, de figyelj, hogy válaszaid őszinték legyenek!

A gyerekeknek remek szenzoraik vannak, hogy kiszűrjék, ha nem mondunk igazat.

 

 

Az „ide nem ér el a háború és nem lesz semmi baj.”

helyett sokkal megnyugtatóbb lehet a gyermeknek, hogy

„bár nem tudom, hogy itt lesz-e háború valamikor, de abban biztos lehetsz, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy akkor is és mindig biztonságban legyünk.”

 

#4 Figyelj a szavaidra!

 

Bár a gyerekek meglepően tájékozottak lehetnek és sok mindent megértenek, de vannak olyan szavak, amit bizony félreérthetnek vagy ami még rosszabb nem értenek. A meg nem értett dolgokat pedig saját belső világuknak megfelelően értelmezhetik, színezhetik ki.

Ez pedig akár ijesztőbb és félelmetesebb lehet a valóságnál.

 

 

Számukra például, hogy a háború itt van „közel” vagy a „szomszédban” egészen mást jelent, mint nekünk.

 

#5 Le a feszültséggel!

 

Hogy mit tehetsz még? A legcsodálatosabb és legkézenfekvőbb dolgokat!

 

Énekeljetek! Azt tudtad, hogy énekelni és félni nem ehet egyszerre? Próbáld ki!

 

Kirándulj, sportolj, táncolj! A mozgás bármilyen formában segít, hogy levezessük a bennünk felgyűlt szorongást.

 

 

És végül, de nem utolsó sorban

Mesélj!

A mese örök, a mese igazság, a mese remény. Remény és kapaszkodó nekünk is, hogy a jó győzni fog és újra béke lesz a világban.

Ha úgy gondolod, hogy másnak is segíthet ez a bejegyzés, kérlek oszd meg és ezzel segíts!

Mi fán terem az űrtávcső?

Mi fán terem az űrtávcső?

2021. karácsonyán útjára indult a James Webb űrteleszkóp.

 

De mi is az az űrtávcső?

 

Erről mesélek nektek ebben a videóban.

 

Mit tanulhattok ebből a részből?

  • Ki használta először a távcsövet az égbolt megfigyelésére?
  • Mit fedezett fel Galilei?
  • Vannak-e Magyarországon csillagvizsgálók?
  • Miért teszik a nagy csilagvizsgálókat magas hegyek tetejére?
  • Mi az az űrtávcső?
  • Melyik a leghíresebb és melyik volt a legutolsó, amit útnak indítottak?

Tippeld meg hány közös hétvégét tölthetsz együtt gyermekeddel, mielőtt kirepül a családi fészekből!

Tippeld meg hány közös hétvégét tölthetsz együtt gyermekeddel, mielőtt kirepül a családi fészekből!

 

Gondoltad volna, hogy ez a szám valószínű kevesebb, mint 1000?

 

Elégnek tűnik?

 

Nos, ha gyermeked már elmúlt 5 éves, akkor nyugodtan ki is vonhatsz belőle 260-at.

 

Bumm.

 

Talán még nem sejted, ám ahogy nőnek a gyerekek, annál több külön program jut a hétvégékre és ezzel párhuzamosan a közös hétvégék száma is egyre kevesebb.

 

 

Oké, de ott vannak még a hétköznapok.

 

 A hétköznapok?

 

A hétköznapok rohanását, kapkodását mindannyian jól ismerjük. Sokunk görget maga előtt folyamatos feladatlistát és növekvő bűntudatot. A hétköznapokban, ha minőségi időtöltésről beszélünk, az inkább mérhető percekben, mintsem órákban.

 

Egy kétezres évek elején készült felmérés szerint a szülők naponta átlagosan 7 perc minőségi időt töltenek gyermekeikkel. És ebben bizony a hétvége is benne van! Nem gondolnám, hogy az eltelt évek alatt sokat javult volna a helyzet. Sőt!

 

Mindannyian tudjuk, mivel jár a kisgyerekes lét: koránkelés (az már eleve plusz pont, ha végig tudtuk aludni az éjszakát), reggeli készítés ­– sulisoknak esetleg tízórai is –, öltözés (akár többször egymás után), fésülködés, fogmosás, rohanás, délutáni különórák, uzsonna, házi feladat, vacsora, fürdetés, gyors esti mese, fekvés. Emellé meg be kell szuszakolnunk a munkát, házi munkát, esetleg némi felnőtt programot.

 

 

A gyerekek mellett a hetek hónapoknak tűnnek. Egyik születésnapot követi a másik. Az öt hónaposból öt éves lesz, majd hirtelen tizenöt.  Sokszor érzed úgy, hogy ez lehetetlen, és neked tuti máshogy jár az órád, nem telhetett el ennyi idő!  Pedig minden nap egy csoda, egy-egy újabb mérföldkő, de a felnőttkor kötelességei és kihívásai sokszor meggátolnak bennünket abban, hogy mindezt észre vegyük.

 

Érezzük, hogy ez gáz. Lopva próbálunk utána olvasni, hogy mit lehet tenni. Kacérkodunk azzal, hogy kipróbáljuk a lassú nevelést, a kötődő nevelést, vagy bármilyen más nevelést és közben figyeljük magunkat: ugye nem váltunk helikopter szülőkké?

 

Hidd el én is számtalan cikket, posztot, szakirodalmat olvastam a közel húsz éves szülőségem és pedagógus létem során.

 

Egy pont van azonban, ami minden stílusban, irányzatban megegyezik: ez pedig az, hogy az időnek, amit a gyermekkel töltünk tartalmas időnek – vagy ahogy én nevezem minőségi időnek – kell lennie!

 

Ha összeadod azokat az időket, melyeket gyermeked óvodában, iskolában, napköziben, barátoknál, bébiszitterrel, táborban, alvással tölt, azaz minden olyan időt, amibe mi nem tartozunk bele, akkor minden egyes együtt töltött perc hirtelen sokkal értékesebbnek tűnik majd.

 

Ahelyett azonban, hogy most mardosna minket a bűntudat és megpróbálnánk kötelességként naptárunkba vésni a közös minőségi perceket, megosztom veletek

én hogy csinálom:

 

  • A hétköznapokban megpróbálok tudatosan figyelni és összpontosítani, hogy amikor együtt vagyunk (legyen ez egy beszélgetés az autóút alatt vagy egy közös terítés a vacsora előtt)

 

  • és előre tervezéssel hétvégenként kompenzálni. (A mi kedvenc minőségi időtöltő módszerünk, mint bizonyára tudjátok, a közös kirándulás és utazás. Így, és ezért születtek az 5 tornacsuka mesés útikönyvei is.)

 

A titok tehát: megragadni és élvezni a közös pillanatokat!

 

 

És nem, nem lesz minden nap tökéletes, élményekkel, közös pillanatokkal teli.

De remélhetően egy napon, amikor kirepülnek majd, mélységesen elégedett lehetsz magaddal, mert mindent megadtál nekik, ami

a sikeres és boldog felnőtt élethez kell.

Japánok a levegőben!

Japánok a levegőben!

Ford Island-en az utolsó állomásunk a Csendes-óceáni Repülőmúzeum volt.

Az itt látható emlékek a második világháború, a koreai-, vietnámi háború és a hidegháború alatt folytatott csendes-óceáni légiközlekedés történetét meséli el.

A 37-es hangárban egy rövid dokumentumfilmmel indult a kirándulás. A film a csendes-óceáni katonai légiközlekedés és a Ford-sziget történetét mutatta be, mely a japán támadás egyik elsődleges célpontja volt. Ezután egy rövid folyosón régi fényképek és képeslapok között haladtunk végig, melyek a sziget 1941 decemberében történt támadás előtti életet idézték fel. Majd beléptünk a hangár gyomrába, ami telis-teli volt különböző repülőkkel.

 

Vajon milyen érzés lehetett meglátni az alcsonyan szálló japán gépeket a levegőben?

 

Apa és fia, akik ebben a gépben voltak, mire gondolhattak?

 

Még gyerek voltam, amikor apukám mondott egy nagyon jó tanácsot élménydús kirándulások esetére: próbáljak meg egy valamit megjegyezni, amire emlékezhetek. Mivel egyszerűen képtelen voltam ebből a számtalan érdekességből csupán egyet kiválasztani, ezért ebben a hangárban három dolgot, a 79-esben pedig kettőt választottam örök emléknek.

 

Az első egy pici különálló emlékhely volt, amely a Cornelia Fort nevet viselte, és a női pilótáknak állított emléket.

 

Cornelia polgári repülést oktatott 1941. december 7-én. Tanítványával éppen a fel- és leszállást gyakorolták, amikor szembe találták magukat egy japán felségjelű repülővel, ami nekik akart ütközni. Cornelia átvette az irányítást, és kényszerleszállást hajtott végre. Üldözőjük szétlőtte a gépüket, ám ő és a tanítványa el tudtak bújni a repülőtéren. Két másik polgári gyakorlógép pedig soha többé nem tért vissza. A következő évben Cornelia már több nőtársával együtt az amerikai légierőt segítette.

Ő az amerikai történelem első női pilótája, aki szolgálat közben halt meg.

 

A második egy érdekes történet, mely a hawaii őslakosok vendégszeretetéről és egy japán cselszövésről mesél.

 

Ez a történet a ni’ihaui incidens néven került be a történelembe. Ni’ihau a Hawai’i-szigetcsoport egy ici-pici szigete, amit a japán birodalmi haditengerészet evakuáló szigetnek jelölt ki, mivel lakatlannak gondolta. Ide kellett leszállnia a sérült gépeknek, és megvárniuk a mentőcsapatot. Egy Nishikaichi nevű japán pilóta – miután gépe bajba került –, kényszerleszállást hajtott végre a szigeten.

 

És itt kezd izgalmassá válni a történet, mivel a sziget mégsem volt lakatlan!

 

(Ez most egy hosszú történet lesz, szóval elő a pop cornnal vagy ugorj a következő pontra!)

A sziget ugyanis 1864 óta a Robinson család magántulajdonában állt. A Robinson család egy Hawai’in született fehér család volt. Az incidens idején a tulajdonos bizonyos Aymler Robinson volt, aki a híres Harvard Egyetemen végzett és folyékonyan beszélte a hawaii nyelvet. Robinson kormányzati beavatkozás nélkül, önállóan irányította a szigetet, és bár ő a közeli Kaua’i szigeten élt, hetente hajóval ellátogatott Ni’ihauba. A szigeten 136 ember lakott, akik döntő többsége hawaii őslakos volt.

A szigetlakók hawaii nyelven beszéltek egymással. A szigetre lépni kizárólag Robinson engedélyével lehetett, ám engedélyt szinte senki sem kapott, leszámítva a helyiek rokonait és barátait. A maroknyi nem bennszülött lakos között három japán származású is volt. Az egyik egy első generációs bevándorló: Shintani és két hawaii születésű: Nisei Harada és felesége Irene Harada.

Nishikaichi tehát lezuhant egy mezőn. Egy Kaleohano nevezetű bennszülött talált rá, és bár mit sem tudott a Pearl Harbor elleni támadásról, a korábbi újsághírek alapján tisztában volt Japán és Amerika rossz viszonyával. Felismerve a japán felségjelet, lefegyverezte Nishikaichit és elvette a papírjait, melyben titkos katonai információk is voltak a hadműveletről.

Közben összegyűltek a bennszülöttek és a magához tért pilótát udvarias vendégszeretettel köszöntötték. Délután még partit is adtak a tiszteletére. Mivel egy szavát sem értették, Shintaniért mentek, hogy segítsen. Shintani váltott néhány mondatot Nishikaichival, ám a bennszülötteknek nem mondta el, hogy miről beszéltek. Az összezavarodott bennszülöttek ezért Haradáékat hívták tolmácsolni. Haradáék sem voltak hajlandóak elmondani az őslakosoknak az igazat, mert elhatározták, hogy segítenek a pilótának visszkapni a hadititkokat tartalmazó papírokat és segítenek a szökésben is.

Kaleohano azonban nem akarta visszaadni a papírokat.

 

Bár áram és telefon nem volt a szigeten, egy akkumulátoros rádión keresztül végül hírt kaptak a hawaiiak Pearl Harbor megtámadásáról. Úgy döntöttek, hogy a pilótát átadják Robinsonnak, akinek az érkezését másnapra várták. Robinson azonban nem tudta elérni a szigetet, mivel az amerikaiak megtiltották a szigetek közti hajóforgalmat.

A hawaiiak úgy határoztak, hogy a pilóta a fogságát töltheti Haradáék házában, de négy őr figyelni fog a ház előtt. Közben Shintani titokban felkereste Kaleohanot és egy vagyont ígért, ha visszaadja a papírokat. Erre azonban ő nem volt hajlandó.

Míg Shintani Kaleohanoval tárgyalt, Harada és Nishikaichi megtámadták a ház előtt álló őrt.

 

(Közben Irene Harada egy fonográfon jó hangosan zenét hallgatott, hogy elnyomja a küzdelem hangjait. Akciófilmbe illő jelenet igaz?)

 

Az őrt egy raktárba zárták, ahonnan egy pisztolyt és egy sörétes puskát szereztek, és elindultak Kalohano házához. De Kalohano észrevette őket és elmenekült, miközben értesítette a többi lakost, akik először nem akartak hinni neki. Ez egyébként teljesen hihetőnek hangzik. Vendéglátónk – akinek a nagymamája szintén bennszülött hawaii volt –, elmesélte, hogy a hawaii néptől annyira távol állt bármiféle erőszak, hogy még szavuk sem volt rá. Így könnyű célpont voltak annakidején a harcos szamoaiaknak.

Ugye milyen barátságosak?

 

Robinson egyébként tudta, hogy a ni’ihauiak bajban vannak, mert petróleumlápáikkal jeleket küldtek Kaua’i felé.

Nishikaichi és Harada egy hawaii foglyuk segítségével leszedték a megsérült repülő egyik géppuskáját, majd felgyújtották a gépet, és Kalohano házát is abban a reményben, hogy így megsemmisíthetik a papírokat. A foglyul ejtett hawaiiak közül az egyiket elengedték, hogy keresse meg Kalohanot. Ő azonban ehelyett egy barátja segítségével, akit az egyszerűség miatt hívjunk csak Bennek (Benehakaka Kanahele) visszaosont, hogy ellopják a fegyvert és a lőszereket.

 

Sajnos Bent elfogták és feleségét is fogságba ejtették. Feleségével sakkban tartva Bent arra kényszerítették, hogy kutassa fel Kalohanot. Bár Ben tudta, hogy Kalohano elindult Kaua’i felé csónakján, úgy tett, mintha keresné. De aggódott a feleségéért, ezért visszament hozzá.  Ben és felesége látva Nishikaichi és Harada fáradtságát és elkeseredettségét, megpróbálták lefegyverezni őket.

A küzdelemben Bent többször meglőtték, de súlyos sebesülése ellenére felesége segítségével sikerült megölniük a japán pilótát. Harada ezt látva maga ellen fordította a fegyvert és öngyilkos lett. Ben életben maradt, miután elszállították a Kaua’i-i kórházba. Érdemrenddel (Lila szívvel- ez nekem, mint a mesebeli Lila tornacsukának csak úgy melengeti a szívemet.) tüntették ki. Felesége nem kapott érdemrendet, pedig szerintem megérdemelte volna.

 

Robinson katonai hatóságokkal együtt érkezett a szigetre. A gyászoló Irene Haradat és Shintanit őrizetbe vették.

Shintanit internálótáborba küldték. Érdekesség, hogy később újra csatlakozhatott családjához és 1960-ban megkapta az amerikai állampolgárságot is.

Irene 31 hónapig volt börtönben. Bár végig ártatlannak vallotta magát egy 1992-es japán televíziónak adott interjújában bevallotta, hogy megsajnálta a pilótát és segíteni akart neki.

 

Amerikai történészek állítják, hogy a ni’ihaui incidens nagyban hozzájárult az amerikaiak Japán és a hawaiin élő japánok elleni tevékenységéhez. Mint ahogy egy későbbi jelentésben szerepel, „az eset bizonyíték arra, hogy egy japánban sem lehet megbízni, még akkor sem, ha Amerikában született.”

 

A hangárban Nishikaichi repülőjének maradványai és egy vontató munkagép van kiállítva.

 

A harmadik emlék egy sárga repülő,

 

melyet George H. W. Bush is vezetett 1942-ben.  (Bush volt akkoriban a legfiatalabb haditengerészeti pilóta a maga 18. életévével.)

 

 

A 79-es hangárban lévő két emlékem közül az első az eredeti ablakokba ütött golyónyomok.

 

Szinte megelevenedett előttem a történelem.

 

 

A másik pedig egy repülő, melyre egy kedves kis mongúzt festettek.

 

Ennek az a jelentősége, hogy a képen látható gyerekek (a mi hármunk, és Oli, akit a könyveinkből is ismerhettek) akkor még mind a négyen a Mongúzok Balatonalmádi SC versenyzői voltak.

 

Folyt. Köv.