Tehát felszálltunk arra a bizonyos Ford Islandba tartó buszra, mely a haditengerészet ma is aktívan működő bázisára vitt bennünket. Nekünk nem volt már annyira újdonság, hiszen Pensacolaban jártunk ilyen bázison, de a gyerekek a busz ablakából rácsodálkoztak, hogy a bázis tulajdonképpen egy kis város lakóházakkal, bolttal, játszótérrel, gyorsétteremmel. A buszból az itt élők biztonsága érdekében nem lehetett felvételeket készíteni.
A USS MISSOURI
A felszínen
Ez a tilalom addig tartott, míg meg nem érkeztünk az első leszállóhelyhez, azaz a USS Missourihoz, azaz a csatahajóhoz, melyre a Japán birodalom megadásának helyszíneként emlékezhetünk.
Maga a hajó egyszerűen gigantikus, a maga 270 méteres hosszúságával. Nevét Missouri államról kapta, ez volt a harmadik olyan csatahajó, mely amerikai államról kapta a nevét.
A hajót 1940-ben rendelték meg és négy év múlva állt csatasorba, a japán szigeteket bombázva. 1950 és 1953 között részt vett a koreai háborúban. 1955-ben leszerelték, de 1984-ben újraaktiválták, így részt vett az Öböl háború Sivatagi Vihar hadműveletében is.
A USS Missouri
A hajó ma múzeumhajóként működik. Érdekessége, hogy az oldalán található egy horpadás, amit még egy kamikaze japán gép szárnya okozott. A japán katonát az amerikaiak megtalálták és bármennyire is gyűlölt ellenség volt, katonai tiszteletadás mellett temették el, mondván: „parancsot teljesített”.
1945 szeptember 2-án ezen a csatahajón írták alá Japán feltétel nélküli megadását kimondó egyezményt. A helyszínt a padlón egy emléktábla jelöli, amit éppen egy japán turistahad miatt elég nehéz volt lencsevégre kapni.
Az okirat aláírásának pontos helye a hajótaton
Az okirat maga
Korabeli fotó az aláírás pillanatáról
És a felszín alatt
Az olvasóim tudják, hogy pince, alagút, barlang nálam nem valami nyerő, ám nem hagyhattam ki a hajó „gyomrát”. Minden tiszteletem azoké, akik ilyen helyen szolgálnak. Én alig vártam, hogy újra kijussak a felszínre.
Mindez képekben:
Iroda, ahonnan az élelmezést szervezték.
A táblát olvasva kaphattunk egy kis ízelítőt, hogy mennyi étel is fogyott napi szinten egy ilyen hajón. A 2000 Liter kávéról nem is beszélve.
Aludj, ha tusz!
Saját fogászat
Jól felszerelt rendelőnek tűnt, bár ki nem próbálnám!
Saját postahivatal a hajón
Itt történt a levelek szortírozása
Küldhettél is levelet ha volt kinek
Fegyverraktár közelharc esetére
Nekem a Coke jobban bejön
Most nem azért, hogy magamat fényezzem, de pont ilyen „létrafokokon” kellett lemászni is. Azt sajnos nem fotóztam, mivel eléggé lefoglalt a túlélés.
A felszínre visszaérve gondolatban vállon veregettem magam. Ezután a kantinban jól bekóláztunk. (Úgy látszik a mostani hadsereg a Coca Colával szerződött. Hurrá!)
Annyi mindent szerettem volna mesélni a hawaii utazásunkról, de mire belekezdtem volna kitört a Covid és kisebb gondom nagyobb volt annál, mintsem az utazásunkról blogolgassak a #maradjotthon árnyékában.
De éppen ma 80 éve, hogy Japán megtámadta Amerikát, a legsérülékenyebb, ám leggyönyörűbb pontján:Hawaii -n. Szóval nem halogatok tovább, talán épp itt az ideje a mesének.
Én „a nagy világutazó”, az egész programot gondosan megtervezve Pearl Harbort mindjárt az érkezésünk második napjára tettem. Csak azért nem az elsőre, mert december 25-én ünnepnap lévén nincs nyitva az emlékhely. Azt hittem jól kifontoltam, hogy míg a potenciális látogatók nagy része még a felesleges karácsonyi ajándékok visszacserélésével van elfoglalva, addig mi lazán bejárjuk Pearl Harbor minden zegét-zugát. (A filmet természetesen kötelezően ajánlottként mindenki megnézte még otthon.)
Milyen naiv voltam!
Pedig biztos, ami biztos, a hajnali első buszhoz zarándokoltunk ki. Gondoltam, ha már úgyis jetlagünk van, csináljunk valami értelmeset.
A helyi járaton rajtunk kívül egy potenciális „tuti ők is odamennek” családot láttunk, a többiek mind munkába igyekvő helyiek voltak.
Amin ledöbbentem, az a buszmegállóban alvó hajléktalanok látványa volt. Elég jó környéken volt a szállásunk, így erre a látványra egyáltalán nem számítottam.
Mivel majd 1 órát zötykölődtünk a helyi járaton, alkalmunk nyílt megfigyelni az ébredező Honolulut. Fel-leszálltak az emberek, különböző társadalmi rétegek, etnikumok. Mennyivel másabb egy helyi járaton utazni, mintsem egyszerűen felszállni egy turistabuszra.
A menetjegy meglepően olcsó volt és az utazás is érdekes. Innentől kezdve – ha csak tehettük – helyi járattal mentünk mindenfelé.
A buszon lévő kijelzőn remekül lehetett követni merre járunk, és a gyerekek nagyon élvezték, hogy az ablak mellett húzódó drótot kellet megrángatnunk, ha le akartunk szállni.
Jól tippeltünk, a másik család is Pearl Harborba tartott, ám leszállásánál sikerült előnyt szereznünk velük szemben. De nem a másik több száz turistabusszal érkezővel.
A sor körülbelül másfél- két kilométeres volt. Ahogy Robi fogalmazott: „ennyit még a szocializmusban sem álltunk sorban banánért.”
Egy ideig kétséges volt, hogy egyáltalán bejutunk-e, mert a sor nem nagyon akadt haladni. Még szerencse, hogy rutinos utazók lévén vittünk vizet és rágcsálnivalót magunkkal, mert alighogy feljött a nap, vagy ezer fok lett, árnyék meg alig.
Végre eljutottunk a bejáratig, ahol szigorú biztonsági intézkedéseket követően a telefonunkat és a bankkártyánkat leszámítva mindenünket le kellett tennünk az erre a célra rendszeresített szekrényekbe. Se víz, se kaja. Szuper. Annyira váratlanul ért ez az elkobzásosdni, hogy a powerbank és a baseballsapka is a hátizsákban maradt, amitől kissé befeszültem.
Ám a sorbanállás még nem ért véget.
Az emlékhelyen belül a különböző látnivalókra különböző sorokban kell jegyért sorba állni. Persze a leghosszabb a USS Arizonáé volt.
Itt csak korlátozott számú jegyeket adnak el egy nap, mivel az emlékhelyhez a haditengerészet külön hajón viszi ki az embereket.
A jegyek nagy része, már elővételben elfogy, mint hallottuk. Az előttünk álló emberek nagy része a már korábban lefoglalt jegyért állt sorba.
Robival még össze is kaptunk kicsit, hogy minek húzom sorbanállással az időt, amikor világosan látszik, hogy tuti nem fogunk beleférni a létszámba.
A helyzet viszont az, hogy rohadt makacs tudok lenni. Márpedig én a fejembe vettem, hogy látni fogjuk az USS Arizona Memorialt. És a többiek minden meggyőző ereje ellenére sem voltam hajlandó kiállni a sorból.
Nos, mind a nyolcunknak sikerült jegyet szereznem az utolsó járatra.
Ez viszont azt jelentette, hogy a „délután a parton lazulunk” tervet ejtenünk kellett. A teljes napot Pearl Harborban töltöttük. (Vagy nepperkedhettünk volna a jegyekkel, de ez természetesen eszünkbe sem jutott. )
Az értékes jegyekkel a zsebünkben, már a legkisebb ellenállás felé haladva megtaláltuk a legrövidebb sort, ami egy turistabuszhoz vitt.
Mint kiderült, ez a busz Ford Islandra tart, mely jelenleg is haditengerészeti bázisként működik, így fotózni a buszon szigorúan tilos.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlapon a felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. Kérem tekintse meg adatvédelmi tájékoztatónkat és ha elfogadja sütibeállításainkat, nyomjon az Elfogadom gombra.ElfogadomAdatvédelmi tájékoztató
