fbpx
Japánok a levegőben!

Japánok a levegőben!

Ford Island-en az utolsó állomásunk a Csendes-óceáni Repülőmúzeum volt.

Az itt látható emlékek a második világháború, a koreai-, vietnámi háború és a hidegháború alatt folytatott csendes-óceáni légiközlekedés történetét meséli el.

A 37-es hangárban egy rövid dokumentumfilmmel indult a kirándulás. A film a csendes-óceáni katonai légiközlekedés és a Ford-sziget történetét mutatta be, mely a japán támadás egyik elsődleges célpontja volt. Ezután egy rövid folyosón régi fényképek és képeslapok között haladtunk végig, melyek a sziget 1941 decemberében történt támadás előtti életet idézték fel. Majd beléptünk a hangár gyomrába, ami telis-teli volt különböző repülőkkel.

 

Vajon milyen érzés lehetett meglátni az alcsonyan szálló japán gépeket a levegőben?

 

Apa és fia, akik ebben a gépben voltak, mire gondolhattak?

 

Még gyerek voltam, amikor apukám mondott egy nagyon jó tanácsot élménydús kirándulások esetére: próbáljak meg egy valamit megjegyezni, amire emlékezhetek. Mivel egyszerűen képtelen voltam ebből a számtalan érdekességből csupán egyet kiválasztani, ezért ebben a hangárban három dolgot, a 79-esben pedig kettőt választottam örök emléknek.

 

Az első egy pici különálló emlékhely volt, amely a Cornelia Fort nevet viselte, és a női pilótáknak állított emléket.

 

Cornelia polgári repülést oktatott 1941. december 7-én. Tanítványával éppen a fel- és leszállást gyakorolták, amikor szembe találták magukat egy japán felségjelű repülővel, ami nekik akart ütközni. Cornelia átvette az irányítást, és kényszerleszállást hajtott végre. Üldözőjük szétlőtte a gépüket, ám ő és a tanítványa el tudtak bújni a repülőtéren. Két másik polgári gyakorlógép pedig soha többé nem tért vissza. A következő évben Cornelia már több nőtársával együtt az amerikai légierőt segítette.

Ő az amerikai történelem első női pilótája, aki szolgálat közben halt meg.

 

A második egy érdekes történet, mely a hawaii őslakosok vendégszeretetéről és egy japán cselszövésről mesél.

 

Ez a történet a ni’ihaui incidens néven került be a történelembe. Ni’ihau a Hawai’i-szigetcsoport egy ici-pici szigete, amit a japán birodalmi haditengerészet evakuáló szigetnek jelölt ki, mivel lakatlannak gondolta. Ide kellett leszállnia a sérült gépeknek, és megvárniuk a mentőcsapatot. Egy Nishikaichi nevű japán pilóta – miután gépe bajba került –, kényszerleszállást hajtott végre a szigeten.

 

És itt kezd izgalmassá válni a történet, mivel a sziget mégsem volt lakatlan!

 

(Ez most egy hosszú történet lesz, szóval elő a pop cornnal vagy ugorj a következő pontra!)

A sziget ugyanis 1864 óta a Robinson család magántulajdonában állt. A Robinson család egy Hawai’in született fehér család volt. Az incidens idején a tulajdonos bizonyos Aymler Robinson volt, aki a híres Harvard Egyetemen végzett és folyékonyan beszélte a hawaii nyelvet. Robinson kormányzati beavatkozás nélkül, önállóan irányította a szigetet, és bár ő a közeli Kaua’i szigeten élt, hetente hajóval ellátogatott Ni’ihauba. A szigeten 136 ember lakott, akik döntő többsége hawaii őslakos volt.

A szigetlakók hawaii nyelven beszéltek egymással. A szigetre lépni kizárólag Robinson engedélyével lehetett, ám engedélyt szinte senki sem kapott, leszámítva a helyiek rokonait és barátait. A maroknyi nem bennszülött lakos között három japán származású is volt. Az egyik egy első generációs bevándorló: Shintani és két hawaii születésű: Nisei Harada és felesége Irene Harada.

Nishikaichi tehát lezuhant egy mezőn. Egy Kaleohano nevezetű bennszülött talált rá, és bár mit sem tudott a Pearl Harbor elleni támadásról, a korábbi újsághírek alapján tisztában volt Japán és Amerika rossz viszonyával. Felismerve a japán felségjelet, lefegyverezte Nishikaichit és elvette a papírjait, melyben titkos katonai információk is voltak a hadműveletről.

Közben összegyűltek a bennszülöttek és a magához tért pilótát udvarias vendégszeretettel köszöntötték. Délután még partit is adtak a tiszteletére. Mivel egy szavát sem értették, Shintaniért mentek, hogy segítsen. Shintani váltott néhány mondatot Nishikaichival, ám a bennszülötteknek nem mondta el, hogy miről beszéltek. Az összezavarodott bennszülöttek ezért Haradáékat hívták tolmácsolni. Haradáék sem voltak hajlandóak elmondani az őslakosoknak az igazat, mert elhatározták, hogy segítenek a pilótának visszkapni a hadititkokat tartalmazó papírokat és segítenek a szökésben is.

Kaleohano azonban nem akarta visszaadni a papírokat.

 

Bár áram és telefon nem volt a szigeten, egy akkumulátoros rádión keresztül végül hírt kaptak a hawaiiak Pearl Harbor megtámadásáról. Úgy döntöttek, hogy a pilótát átadják Robinsonnak, akinek az érkezését másnapra várták. Robinson azonban nem tudta elérni a szigetet, mivel az amerikaiak megtiltották a szigetek közti hajóforgalmat.

A hawaiiak úgy határoztak, hogy a pilóta a fogságát töltheti Haradáék házában, de négy őr figyelni fog a ház előtt. Közben Shintani titokban felkereste Kaleohanot és egy vagyont ígért, ha visszaadja a papírokat. Erre azonban ő nem volt hajlandó.

Míg Shintani Kaleohanoval tárgyalt, Harada és Nishikaichi megtámadták a ház előtt álló őrt.

 

(Közben Irene Harada egy fonográfon jó hangosan zenét hallgatott, hogy elnyomja a küzdelem hangjait. Akciófilmbe illő jelenet igaz?)

 

Az őrt egy raktárba zárták, ahonnan egy pisztolyt és egy sörétes puskát szereztek, és elindultak Kalohano házához. De Kalohano észrevette őket és elmenekült, miközben értesítette a többi lakost, akik először nem akartak hinni neki. Ez egyébként teljesen hihetőnek hangzik. Vendéglátónk – akinek a nagymamája szintén bennszülött hawaii volt –, elmesélte, hogy a hawaii néptől annyira távol állt bármiféle erőszak, hogy még szavuk sem volt rá. Így könnyű célpont voltak annakidején a harcos szamoaiaknak.

Ugye milyen barátságosak?

 

Robinson egyébként tudta, hogy a ni’ihauiak bajban vannak, mert petróleumlápáikkal jeleket küldtek Kaua’i felé.

Nishikaichi és Harada egy hawaii foglyuk segítségével leszedték a megsérült repülő egyik géppuskáját, majd felgyújtották a gépet, és Kalohano házát is abban a reményben, hogy így megsemmisíthetik a papírokat. A foglyul ejtett hawaiiak közül az egyiket elengedték, hogy keresse meg Kalohanot. Ő azonban ehelyett egy barátja segítségével, akit az egyszerűség miatt hívjunk csak Bennek (Benehakaka Kanahele) visszaosont, hogy ellopják a fegyvert és a lőszereket.

 

Sajnos Bent elfogták és feleségét is fogságba ejtették. Feleségével sakkban tartva Bent arra kényszerítették, hogy kutassa fel Kalohanot. Bár Ben tudta, hogy Kalohano elindult Kaua’i felé csónakján, úgy tett, mintha keresné. De aggódott a feleségéért, ezért visszament hozzá.  Ben és felesége látva Nishikaichi és Harada fáradtságát és elkeseredettségét, megpróbálták lefegyverezni őket.

A küzdelemben Bent többször meglőtték, de súlyos sebesülése ellenére felesége segítségével sikerült megölniük a japán pilótát. Harada ezt látva maga ellen fordította a fegyvert és öngyilkos lett. Ben életben maradt, miután elszállították a Kaua’i-i kórházba. Érdemrenddel (Lila szívvel- ez nekem, mint a mesebeli Lila tornacsukának csak úgy melengeti a szívemet.) tüntették ki. Felesége nem kapott érdemrendet, pedig szerintem megérdemelte volna.

 

Robinson katonai hatóságokkal együtt érkezett a szigetre. A gyászoló Irene Haradat és Shintanit őrizetbe vették.

Shintanit internálótáborba küldték. Érdekesség, hogy később újra csatlakozhatott családjához és 1960-ban megkapta az amerikai állampolgárságot is.

Irene 31 hónapig volt börtönben. Bár végig ártatlannak vallotta magát egy 1992-es japán televíziónak adott interjújában bevallotta, hogy megsajnálta a pilótát és segíteni akart neki.

 

Amerikai történészek állítják, hogy a ni’ihaui incidens nagyban hozzájárult az amerikaiak Japán és a hawaiin élő japánok elleni tevékenységéhez. Mint ahogy egy későbbi jelentésben szerepel, „az eset bizonyíték arra, hogy egy japánban sem lehet megbízni, még akkor sem, ha Amerikában született.”

 

A hangárban Nishikaichi repülőjének maradványai és egy vontató munkagép van kiállítva.

 

A harmadik emlék egy sárga repülő,

 

melyet George H. W. Bush is vezetett 1942-ben.  (Bush volt akkoriban a legfiatalabb haditengerészeti pilóta a maga 18. életévével.)

 

 

A 79-es hangárban lévő két emlékem közül az első az eredeti ablakokba ütött golyónyomok.

 

Szinte megelevenedett előttem a történelem.

 

 

A másik pedig egy repülő, melyre egy kedves kis mongúzt festettek.

 

Ennek az a jelentősége, hogy a képen látható gyerekek (a mi hármunk, és Oli, akit a könyveinkből is ismerhettek) akkor még mind a négyen a Mongúzok Balatonalmádi SC versenyzői voltak.

 

Folyt. Köv.

 

A hely, ahol Japán kapitulált

A hely, ahol Japán kapitulált

Tehát felszálltunk arra a bizonyos Ford Islandba tartó buszra, mely a haditengerészet ma is aktívan működő bázisára vitt bennünket. Nekünk nem volt már annyira újdonság, hiszen Pensacolaban jártunk ilyen bázison, de a gyerekek a busz ablakából rácsodálkoztak, hogy a bázis tulajdonképpen egy kis város lakóházakkal, bolttal, játszótérrel, gyorsétteremmel. A buszból az itt élők biztonsága érdekében nem lehetett felvételeket készíteni.

 

A USS MISSOURI

A felszínen

Ez a tilalom addig tartott, míg meg nem érkeztünk az első leszállóhelyhez, azaz a USS Missourihoz, azaz a csatahajóhoz, melyre a Japán birodalom megadásának helyszíneként emlékezhetünk.

Maga a hajó egyszerűen gigantikus, a maga 270 méteres hosszúságával. Nevét Missouri államról kapta, ez volt a harmadik olyan csatahajó, mely amerikai államról kapta a nevét.

A hajót 1940-ben rendelték meg és négy év múlva állt csatasorba, a japán szigeteket bombázva. 1950 és 1953 között részt vett a koreai háborúban. 1955-ben leszerelték, de 1984-ben újraaktiválták, így részt vett az Öböl háború Sivatagi Vihar hadműveletében is.

 

A USS Missouri

 

 

A hajó ma múzeumhajóként működik. Érdekessége, hogy az oldalán található egy horpadás, amit még egy kamikaze japán gép szárnya okozott. A japán katonát az amerikaiak megtalálták és bármennyire is gyűlölt ellenség volt, katonai tiszteletadás mellett temették el, mondván: „parancsot teljesített”.

 

1945 szeptember 2-án ezen a csatahajón írták alá Japán feltétel nélküli megadását kimondó egyezményt. A helyszínt a padlón egy emléktábla jelöli, amit éppen egy japán turistahad miatt elég nehéz volt lencsevégre kapni.

Az aláírás helyszínét jelölő emléktábla

Az okirat aláírásának pontos helye a hajótaton

 

Az okirat maga

 

Korabeli fotó az aláírás pillanatáról

 

És a felszín alatt

 

Az olvasóim tudják, hogy pince, alagút, barlang nálam nem valami nyerő, ám nem hagyhattam ki a hajó „gyomrát”. Minden tiszteletem azoké, akik ilyen helyen szolgálnak. Én alig vártam, hogy újra kijussak a felszínre.

Mindez képekben:

Iroda, ahonnan az élelmezést szervezték.

A táblát olvasva kaphattunk egy kis ízelítőt, hogy mennyi étel is fogyott napi szinten egy ilyen hajón. A 2000 Liter kávéról nem is beszélve.

Aludj, ha tusz!

 

 

Saját fogászat

Jól felszerelt rendelőnek tűnt, bár ki nem próbálnám!

Saját postahivatal a hajón

Itt történt a levelek szortírozása

Küldhettél is levelet ha volt kinek

 

 

 

 

 

 

 

Fegyverraktár közelharc esetére

Nekem a Coke jobban bejön

 

 

 

 

 

 

 

Most nem azért, hogy magamat fényezzem, de pont ilyen “létrafokokon” kellett lemászni is.
Azt sajnos nem fotóztam, mivel eléggé lefoglalt a túlélés.

 

A felszínre visszaérve gondolatban vállon veregettem magam. Ezután a kantinban jól bekóláztunk. (Úgy látszik a mostani hadsereg a Coca Colával szerződött. Hurrá!)

Utána irány a légibázis!

Folyt. Köv.

Újra friss levegő! Irány a légibázis!

 

 

 

 

Karácsony Pearl Harborban

Karácsony Pearl Harborban

Annyi mindent szerettem volna mesélni a hawaii utazásunkról, de mire belekezdtem volna kitört a Covid és kisebb gondom nagyobb volt annál, mintsem az utazásunkról blogolgassak a #maradjotthon árnyékában.

De éppen ma 80 éve, hogy Japán megtámadta Amerikát, a legsérülékenyebb, ám leggyönyörűbb pontján:Hawaii -n. Szóval nem halogatok tovább, talán épp itt az ideje a mesének.

Én „a nagy világutazó”, az egész programot gondosan megtervezve Pearl Harbort mindjárt az érkezésünk második napjára tettem.  Csak azért nem az elsőre, mert december 25-én ünnepnap lévén nincs nyitva az emlékhely. Azt hittem jól kifontoltam, hogy míg a potenciális látogatók nagy része még  a felesleges karácsonyi ajándékok visszacserélésével van elfoglalva, addig mi lazán bejárjuk Pearl Harbor minden zegét-zugát. (A filmet természetesen kötelezően ajánlottként mindenki megnézte még otthon.)

Milyen naiv voltam!

Pedig biztos, ami biztos, a hajnali első buszhoz zarándokoltunk ki. Gondoltam, ha már úgyis jetlagünk van, csináljunk valami értelmeset.

A helyi járaton rajtunk kívül egy potenciális „tuti ők is odamennek” családot láttunk, a többiek mind munkába igyekvő helyiek voltak.

Amin ledöbbentem, az a buszmegállóban alvó hajléktalanok látványa volt. Elég jó környéken volt a szállásunk, így erre a látványra egyáltalán nem számítottam.

Mivel majd 1 órát zötykölődtünk a helyi járaton, alkalmunk nyílt megfigyelni az ébredező Honolulut. Fel-leszálltak az emberek, különböző társadalmi rétegek, etnikumok. Mennyivel másabb egy helyi járaton utazni, mintsem egyszerűen felszállni egy turistabuszra.

A menetjegy meglepően olcsó volt és az utazás is érdekes. Innentől kezdve – ha csak tehettük – helyi járattal mentünk mindenfelé.

A buszon lévő kijelzőn remekül lehetett követni merre járunk, és a gyerekek nagyon élvezték, hogy az ablak mellett húzódó drótot kellet megrángatnunk, ha le akartunk szállni.

Jól tippeltünk, a másik család is Pearl Harborba tartott, ám leszállásánál sikerült előnyt szereznünk velük szemben. De nem a másik több száz turistabusszal érkezővel.

A sor körülbelül másfél- két kilométeres volt. Ahogy Robi fogalmazott: „ennyit még a szocializmusban sem álltunk sorban banánért.”

Egy ideig kétséges volt, hogy egyáltalán bejutunk-e, mert a sor nem nagyon akadt haladni. Még szerencse, hogy rutinos utazók lévén vittünk vizet és rágcsálnivalót magunkkal, mert alighogy feljött a nap, vagy ezer fok lett, árnyék meg alig.

Végre eljutottunk a bejáratig, ahol szigorú biztonsági intézkedéseket követően a telefonunkat és a bankkártyánkat leszámítva mindenünket le kellett tennünk az erre a célra rendszeresített szekrényekbe. Se víz, se kaja. Szuper.  Annyira váratlanul ért ez az elkobzásosdni, hogy a powerbank és a baseballsapka is a hátizsákban maradt, amitől kissé befeszültem.

Ám a sorbanállás még nem ért véget.

Az emlékhelyen belül a különböző látnivalókra különböző sorokban kell jegyért sorba állni. Persze a leghosszabb a USS Arizonáé volt.

Itt csak korlátozott számú jegyeket adnak el egy nap, mivel az emlékhelyhez a haditengerészet külön hajón viszi ki az embereket.

A jegyek nagy része, már elővételben elfogy, mint hallottuk. Az előttünk álló emberek nagy része a már korábban lefoglalt jegyért állt sorba.

Robival még össze is kaptunk kicsit, hogy minek húzom sorbanállással az időt, amikor világosan látszik, hogy tuti nem fogunk beleférni a létszámba.

A helyzet viszont az, hogy rohadt makacs tudok lenni. Márpedig én a fejembe vettem, hogy látni fogjuk az USS Arizona Memorialt. És a többiek minden meggyőző ereje ellenére sem voltam hajlandó kiállni a sorból.

Nos, mind a nyolcunknak sikerült jegyet szereznem az utolsó járatra. 

Ez viszont azt jelentette, hogy a „délután a parton lazulunk” tervet ejtenünk kellett. A teljes napot Pearl Harborban töltöttük. (Vagy nepperkedhettünk volna a jegyekkel, de ez természetesen eszünkbe sem jutott. )

Az értékes jegyekkel a zsebünkben, már a legkisebb ellenállás felé haladva megtaláltuk a legrövidebb sort, ami egy turistabuszhoz vitt.

Mint kiderült, ez a busz Ford Islandra tart, mely jelenleg is haditengerészeti bázisként működik, így fotózni a buszon szigorúan tilos.

Folyt.köv.

Pearl Harbor