fbpx
Karácsony Pearl Harborban

Karácsony Pearl Harborban

Annyi mindent szerettem volna mesélni a hawaii utazásunkról, de mire belekezdtem volna kitört a Covid és kisebb gondom nagyobb volt annál, mintsem az utazásunkról blogolgassak a #maradjotthon árnyékában.

De éppen ma 80 éve, hogy Japán megtámadta Amerikát, a legsérülékenyebb, ám leggyönyörűbb pontján:Hawaii -n. Szóval nem halogatok tovább, talán épp itt az ideje a mesének.

Én „a nagy világutazó”, az egész programot gondosan megtervezve Pearl Harbort mindjárt az érkezésünk második napjára tettem.  Csak azért nem az elsőre, mert december 25-én ünnepnap lévén nincs nyitva az emlékhely. Azt hittem jól kifontoltam, hogy míg a potenciális látogatók nagy része még  a felesleges karácsonyi ajándékok visszacserélésével van elfoglalva, addig mi lazán bejárjuk Pearl Harbor minden zegét-zugát. (A filmet természetesen kötelezően ajánlottként mindenki megnézte még otthon.)

Milyen naiv voltam!

Pedig biztos, ami biztos, a hajnali első buszhoz zarándokoltunk ki. Gondoltam, ha már úgyis jetlagünk van, csináljunk valami értelmeset.

A helyi járaton rajtunk kívül egy potenciális „tuti ők is odamennek” családot láttunk, a többiek mind munkába igyekvő helyiek voltak.

Amin ledöbbentem, az a buszmegállóban alvó hajléktalanok látványa volt. Elég jó környéken volt a szállásunk, így erre a látványra egyáltalán nem számítottam.

Mivel majd 1 órát zötykölődtünk a helyi járaton, alkalmunk nyílt megfigyelni az ébredező Honolulut. Fel-leszálltak az emberek, különböző társadalmi rétegek, etnikumok. Mennyivel másabb egy helyi járaton utazni, mintsem egyszerűen felszállni egy turistabuszra.

A menetjegy meglepően olcsó volt és az utazás is érdekes. Innentől kezdve – ha csak tehettük – helyi járattal mentünk mindenfelé.

A buszon lévő kijelzőn remekül lehetett követni merre járunk, és a gyerekek nagyon élvezték, hogy az ablak mellett húzódó drótot kellet megrángatnunk, ha le akartunk szállni.

Jól tippeltünk, a másik család is Pearl Harborba tartott, ám leszállásánál sikerült előnyt szereznünk velük szemben. De nem a másik több száz turistabusszal érkezővel.

A sor körülbelül másfél- két kilométeres volt. Ahogy Robi fogalmazott: „ennyit még a szocializmusban sem álltunk sorban banánért.”

Egy ideig kétséges volt, hogy egyáltalán bejutunk-e, mert a sor nem nagyon akadt haladni. Még szerencse, hogy rutinos utazók lévén vittünk vizet és rágcsálnivalót magunkkal, mert alighogy feljött a nap, vagy ezer fok lett, árnyék meg alig.

Végre eljutottunk a bejáratig, ahol szigorú biztonsági intézkedéseket követően a telefonunkat és a bankkártyánkat leszámítva mindenünket le kellett tennünk az erre a célra rendszeresített szekrényekbe. Se víz, se kaja. Szuper.  Annyira váratlanul ért ez az elkobzásosdni, hogy a powerbank és a baseballsapka is a hátizsákban maradt, amitől kissé befeszültem.

Ám a sorbanállás még nem ért véget.

Az emlékhelyen belül a különböző látnivalókra különböző sorokban kell jegyért sorba állni. Persze a leghosszabb a USS Arizonáé volt.

Itt csak korlátozott számú jegyeket adnak el egy nap, mivel az emlékhelyhez a haditengerészet külön hajón viszi ki az embereket.

A jegyek nagy része, már elővételben elfogy, mint hallottuk. Az előttünk álló emberek nagy része a már korábban lefoglalt jegyért állt sorba.

Robival még össze is kaptunk kicsit, hogy minek húzom sorbanállással az időt, amikor világosan látszik, hogy tuti nem fogunk beleférni a létszámba.

A helyzet viszont az, hogy rohadt makacs tudok lenni. Márpedig én a fejembe vettem, hogy látni fogjuk az USS Arizona Memorialt. És a többiek minden meggyőző ereje ellenére sem voltam hajlandó kiállni a sorból.

Nos, mind a nyolcunknak sikerült jegyet szereznem az utolsó járatra. 

Ez viszont azt jelentette, hogy a „délután a parton lazulunk” tervet ejtenünk kellett. A teljes napot Pearl Harborban töltöttük. (Vagy nepperkedhettünk volna a jegyekkel, de ez természetesen eszünkbe sem jutott. )

Az értékes jegyekkel a zsebünkben, már a legkisebb ellenállás felé haladva megtaláltuk a legrövidebb sort, ami egy turistabuszhoz vitt.

Mint kiderült, ez a busz Ford Islandra tart, mely jelenleg is haditengerészeti bázisként működik, így fotózni a buszon szigorúan tilos.

Folyt.köv.

Pearl Harbor

 

Novemberi karácsonyfa

Novemberi karácsonyfa

Mióta a gyerekekből kamaszok lettek, sokkal zökkenőmentesebb a karácsonyunk. Barátaink már tudják, hogy az adventi időszakban nem célszerű kisgyerekkel érkezni hozzánk. Vagy előtte fel kell készíteni őket, hogy Eszteréknél  már karácsony van. Tudod, mert Jézuskának/Angyalnak (a választás opcionális) karácsonykor sok a dolga, ezért vannak családok, akikhez előbb érkezik a karácsony.  Vagy: Tudod, mivel Noah Amerikában született, ezért hozzájuk amerikai idő szerint érkezik a karácsony. (Tudom erőltetett, de eddig bevált.) Nem Kicsim, az ajándék nem jön előbb. Az náluk is Szenteste kerül a fa alá. Na innentől kezdve nem érdekel senkit a sztori. Ha Eszter gyerekei sem kapnak előbb ajándékot, akkor jól van. Lehet haladni, nincs itt semmi látnivaló. (Pedig ha tudnák, hogy nálunk “Szentreggel” van! 😄)


Emlékek a gyerekkorból

Gyerekkoromból nincs túl sok karácsonyi emlékem. A feszültségre és idegbajra határozottan emlékszem. Anyu sütött/főzött, közben persze a kis betegeinek nem tudott nemet mondani, akiknek rendszerint 24-én fájdult meg a torkuk vagy ment fel a lázuk és természetes, hogy az aranyos doktornéni mindenkit megvizsgál, ha kell házhoz megy és közben minden csúszik és mi is láb alatt vagyunk.

Mert a karácsonynak menetrendje van:

  1. Karácsonykor már nem léphetünk be a nagyszobába, mert ott épp Apu kínlódik, hogy beleküzdje a fát a tartóba. Anyu a már említett doktornéni versus háziasszony üzemmódban nyomja, míg meg a húgommal egymást csesztetjük.
  2. Időre menni kell a templomba, mert szereplés van. Onnan nem lehet késni, De: kell szép ruha, harisnya, pont kiszakadt, miért nem készítetted időben elő, ugye nem ebben akarsz menni, meg fogsz fázni…etc
  3. Templom után Nagyiékhoz megyünk. Ott van ajándékozás. Szülők eltűnnek. Alig várjuk, hogy mi is indulhassunk.
  4. Apu csilingel. Belépünk a nagyszobába. A fa hatalmas és gyönyörű. Rávetjük magunkat az ajándékokra.
  5. Nagycsaládi vacsora: Nagymama, Nagybácsi, Szülők és Gyerekek. Bibliaolvasás, éneklés, Csendeséj. Rántott hal, töltött káposzta és az elmaradhatatlan képviselőfánk a közeli cukrászdából (azóta is a legjobb, amit valaha ettem).  Majd az egész valahogy elromlik és a vége veszekedés. Én meg rendszerint kikapok és bőgök. Mert nem tudok viselkedni.

Nem tudok. Ez tény. Nem bírom a feszültséget. A mai napig nem. Ha feszültség vesz körül attól én szabadulni akarok. Bármi áron.

Ezért én nem vagyok hajlandó soha többé ezt a játékot játszani.

Nem vagyok hajlandó túlstresszelni a karácsonyt.

Más emlékeket szeretnék adni a gyerekeknek. És ez nem önsajnálat, sem nem a felmenőim hibáztatása. Az egészet sajnálom úgy ahogy van. Mert abban biztos vagyok, hogy a szüleink MINDENT megtettek, amit tudtak, hogy jó és szép ünnepeink legyenek.

Mégis miért alakult mindig így?

Szerintem erre egy szó van: ELVÁRÁSOK.

De ezt a „pakkot”, ők is hozták valahonnan. Szerintem már senki sem tudja, honnan. Csak „így szokás”. Ismerős?

Érdekes, hogy a baráti körömben hasonlóan alakultak a gyerekkori karácsonyok.

Furcsa, de így visszagondolva ahhoz, hogy ki tudjak szakadni ebből a “tudomisénkikezdte de karácsonykor így KELL csinálni” tradícióból, tényleg el kellett kicsit költöznünk egy másik földrészre.

A KELL-ekről

Ahol ráébredtem, hogy nem KELL Szenteste karácsonyfát felállítani, mert a karácsonynak nem ez a lényege. És nem KELL tökéletes és hatfogásos karácsonyi vacsorát rittyenteni, mert a karácsonynak nem ez a lényege. És nem KELL teletömni ajándékokkal a fa alját, mert még mindig nem ez a karácsony lényege.

Így alakult, hogy a kisfiunk második karácsonya már tökéletlenül tökéletes volt. Távol Magyarországtól, de mégis otthonosan. Nem volt karácsonyfánk. Nem volt nagy ajándék. (Csak Niminek egy icipici. ) Egyszerűen csak fogtuk magunkat és elindultunk délnek. Igaz, hogy a kocsink félúton lerohadt alólunk, de még ez sem tudta megtörni a karácsonyi lendületet.

 

 

 

A karácsonyt Edisonnal, Forddal és EGYÜTT töltöttük.

A karácsonyi menüt pedig egy útba eső egyszerű étteremben költöttük el, ahol Nimi önállóan választhatott az étlapról. Semmi ünnepi menüsor, mégsem tűnik túl csalódottnak emiatt.

Sőt, még fehér karácsonyunk is volt, mert innen a fehér homokos Sanibel Islandot vettük célba.

Visszanézve a képeket, előjönnek az érzések. Hiszem, hogy ezek az emlékek felülmúlnak minden roskadásig teli asztalt (pedig anyukám bitang jól főz ám) és ajándékhalmot.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne állítsunk karácsonyfát, hanem utazzunk el, sem nem azt, hogy állítsunk már novemberben fát.

Egyszerűen csak csináljuk úgy, ahogy nekünk (IS) jó. Ne dőljünk be az elvárásoknak, a KELL-eknek. Mert továbbra sem ez a karácsony (sem az életünk) lényege.

Mi vajon „KELL”-eket vagy lehetőségeket örökítünk majd tovább?