Ebben a fejezetben kiderül, hogy Anya nem Szabi a pék és részt veszünk az első online sportversenyünkön.
Vágjunk is bele:
Tehát Anya előkészült a kenyérsütéshez. Receptet nyomtatott. Óvatosan kinyitotta a befőttes üveget és lemérte a kovászt. (Azt sem tudtam eddig, hogy van konyhamérlegünk.) Majd megfelezte. Majd a felét „megetette” és eltette a hűtőbe a következő kenyérhez. Majd AUTOLIZÁLT. Aztán hozzátette a cucchoz a maradék kovászt. Aztán dagasztott. Majd hajtogatott. Aztán megint. És megint. És megint. Mi meg döbbenten lestük. Bekapcsolta a sütőt és betett egy lábas vizet.
Tuti agyára ment a karantén, de szólni nem mertünk.
Majd betette a kenyeret és lassan egyre jobb illatok árasztották el a konyhát. Komolyan vártuk, hogy a több hetes pirított kenyér (mert úgy biztonságos) evés után, végre igazi kenyeret ehessünk.
Nos. Péknek lenni egy szakma. Egy hivatás. Amit tanulni kell. És Anya nem ezt tanulta. Mert bár a műnek határozottan kenyér illata volt és kinézetre is pontosan olyan volt, mint egy kenyér, az íze és az állaga hagyott maga után némi kívánni valót.
A CUCC – ahogy Anya nevezte kínjában – teljesen tömör volt belülről. Sehol egy kis puhaság vagy lyuk. És az íze! Na az nem volt. Totál sótlan volt az egész.
Azért szótlanul és hősiesen benyomtuk az egészet, ha már Anya ennyit dolgozott vele. Vajjal és Erős Pistával meg lehetett enni. Kíváncsi vagyok mi lesz a maradék kovász sorsa?