fbpx
3 dolog amit tegyél meg gyermekedért még januárban

3 dolog amit tegyél meg gyermekedért még januárban

Nem fogod megbánni, ha ezeket is felveszed a januári teendők listájára!

 

A legtöbb felnőtt január elején fogadalmakat tesz, számba veszi min is szeretne változtatni, mi mindent szeretne elérni.

 

Ám miközben lelkesen vágunk bele újévi kitűzött céljaink teljesítésébe: toljuk az edzéseket, gondosan megtervezzük a napi, heti étkezésünket, fontos lenne azt is észben tartanunk, hogy gyermekeink még csak az óvodaév/iskolaév felénél járnak. Nekik is szükségük van egy kis újraszerveződésre.

 

Az óvónénik, tanítónénik a megmondhatói, hogy a gyerekek a naptári év elejére igenis elfáradnak. A legtöbb rossz jegy is ebben az időszakban csúszik be, ami nem is csoda, hiszen az ünnepek alatt a gyerekek is leeresztettek kicsit, sok új élmény érte őket, nekik is nehéz visszatérniük a hétköznapok taposómalmaiba. A tavaszi szünet, pláne a nyár pedig még olyan messze van!

Nehéz így motiváltnak maradni.

A rövidebb nappalok, a hektikus családi időbeosztás pedig megnehezítik, hogy időt találjuk egy nyugodt beszélgetéshez.

 

Íme 3 egyszerű dolog, ami segíthet abban, hogy gyermekednek is jól induljon az új év.

 

1. Szervezettség

 

Nézzétek át közösen a felszerelést. Nem szorít a tornacipő? Füzetek, íróeszközök rendben vannak vagy esetleg valamit pótolni kell?

 

Fogjatok egy naptárat és nézzétek át az elkövetkező időszak fontosabb dátumait. Ha nagyobb a gyerkőc kaphatna ő is egy saját asztali naptárat. Vagy készíthettek egy közös családi naptárat, amelyben mindenki könnyen átláthatja a heti feladatait.

 

Nálunk az előszobában erre a célra egy egyszerű fekete tábla szolgál, ahova a hét minden napjára – 5tornacsuka színkóddal természetesen – beleírtuk az elfoglaltságokat (szakkör, edzés…stb)

Nehezebben koncentrál? Az is lehet, hogy nem jól lát. Kérjetek egy időpontot egy látásvizsgálatra! És fogorvosnál mikor voltatok vele utoljára?

2. Értékeljétek a tanórán kívüli programokat!

 

Bár annak a híve vagyok, hogy amibe belekezdtünk, azt csináljuk is végig, nem árt ha elbeszélgetünk a gyerekekkel arról, hogy az óvodán/iskolán kívüli elfoglaltságaik iránt milyen érzéseket táplálnak. Még mindig örömmel tölti el őket vagy esetleg már nem szeretnek oda járni és kipróbálnának valami mást?

Természetesen a kötelesség fontos dolog, de ezzel a beszélgetéssel arra is rávilágíthatunk, hogy mindig van lehetőség a változtatásra és lehetnek őszinték velünk.

Köthettek kompromisszumot is akár: ezt a tanévet végigcsinálja, de közben keresitek az új lehetőséget, amit akár bemutatóórákon már most kipróbálhat.

3. Figyelj az érzelmi egészségére!

 

A napközis füzetek, értékelések, az ellenőrző (vagy most már Kréta felület) tájékoztatnak minket arról, hogy gyermekünk hogyan sajátitja el a megfelelő készségeket, hogyan halad tanulmányaiban.

De rajtunk kívül senki nem fog arra figyelmet fordítani, hogy milyen a közösségi élete (és itt nem a közösségi médiára gondolok), hogy éli meg a vele történteket.

Egy csendes autózás jó alkalom lehet egy kötetlen beszélgetésre arról, hogy kivel töltötte az idejét, tapasztalt-e valamit ami esetleg negatívan érintette.

Természetesen tudom, milyen nehéz beszélgetést kezdeményezni egy fáradt kisgyerekkel, ezért készítettem ezeket a beszélgetésindító kérdéssorokat segítségül.

Beszélgetésindító kérdéssor ovisoknak

Beszélgetésindító kérdéssor kisiskolásoknak

 

A hely, ahol Japán kapitulált

A hely, ahol Japán kapitulált

Tehát felszálltunk arra a bizonyos Ford Islandba tartó buszra, mely a haditengerészet ma is aktívan működő bázisára vitt bennünket. Nekünk nem volt már annyira újdonság, hiszen Pensacolaban jártunk ilyen bázison, de a gyerekek a busz ablakából rácsodálkoztak, hogy a bázis tulajdonképpen egy kis város lakóházakkal, bolttal, játszótérrel, gyorsétteremmel. A buszból az itt élők biztonsága érdekében nem lehetett felvételeket készíteni.

 

A USS MISSOURI

A felszínen

Ez a tilalom addig tartott, míg meg nem érkeztünk az első leszállóhelyhez, azaz a USS Missourihoz, azaz a csatahajóhoz, melyre a Japán birodalom megadásának helyszíneként emlékezhetünk.

Maga a hajó egyszerűen gigantikus, a maga 270 méteres hosszúságával. Nevét Missouri államról kapta, ez volt a harmadik olyan csatahajó, mely amerikai államról kapta a nevét.

A hajót 1940-ben rendelték meg és négy év múlva állt csatasorba, a japán szigeteket bombázva. 1950 és 1953 között részt vett a koreai háborúban. 1955-ben leszerelték, de 1984-ben újraaktiválták, így részt vett az Öböl háború Sivatagi Vihar hadműveletében is.

 

A USS Missouri

 

 

A hajó ma múzeumhajóként működik. Érdekessége, hogy az oldalán található egy horpadás, amit még egy kamikaze japán gép szárnya okozott. A japán katonát az amerikaiak megtalálták és bármennyire is gyűlölt ellenség volt, katonai tiszteletadás mellett temették el, mondván: „parancsot teljesített”.

 

1945 szeptember 2-án ezen a csatahajón írták alá Japán feltétel nélküli megadását kimondó egyezményt. A helyszínt a padlón egy emléktábla jelöli, amit éppen egy japán turistahad miatt elég nehéz volt lencsevégre kapni.

Az aláírás helyszínét jelölő emléktábla

Az okirat aláírásának pontos helye a hajótaton

 

Az okirat maga

 

Korabeli fotó az aláírás pillanatáról

 

És a felszín alatt

 

Az olvasóim tudják, hogy pince, alagút, barlang nálam nem valami nyerő, ám nem hagyhattam ki a hajó „gyomrát”. Minden tiszteletem azoké, akik ilyen helyen szolgálnak. Én alig vártam, hogy újra kijussak a felszínre.

Mindez képekben:

Iroda, ahonnan az élelmezést szervezték.

A táblát olvasva kaphattunk egy kis ízelítőt, hogy mennyi étel is fogyott napi szinten egy ilyen hajón. A 2000 Liter kávéról nem is beszélve.

Aludj, ha tusz!

 

 

Saját fogászat

Jól felszerelt rendelőnek tűnt, bár ki nem próbálnám!

Saját postahivatal a hajón

Itt történt a levelek szortírozása

Küldhettél is levelet ha volt kinek

 

 

 

 

 

 

 

Fegyverraktár közelharc esetére

Nekem a Coke jobban bejön

 

 

 

 

 

 

 

Most nem azért, hogy magamat fényezzem, de pont ilyen “létrafokokon” kellett lemászni is.
Azt sajnos nem fotóztam, mivel eléggé lefoglalt a túlélés.

 

A felszínre visszaérve gondolatban vállon veregettem magam. Ezután a kantinban jól bekóláztunk. (Úgy látszik a mostani hadsereg a Coca Colával szerződött. Hurrá!)

Utána irány a légibázis!

Folyt. Köv.

Újra friss levegő! Irány a légibázis!

 

 

 

 

Karácsony Pearl Harborban

Karácsony Pearl Harborban

Annyi mindent szerettem volna mesélni a hawaii utazásunkról, de mire belekezdtem volna kitört a Covid és kisebb gondom nagyobb volt annál, mintsem az utazásunkról blogolgassak a #maradjotthon árnyékában.

De éppen ma 80 éve, hogy Japán megtámadta Amerikát, a legsérülékenyebb, ám leggyönyörűbb pontján:Hawaii -n. Szóval nem halogatok tovább, talán épp itt az ideje a mesének.

Én „a nagy világutazó”, az egész programot gondosan megtervezve Pearl Harbort mindjárt az érkezésünk második napjára tettem.  Csak azért nem az elsőre, mert december 25-én ünnepnap lévén nincs nyitva az emlékhely. Azt hittem jól kifontoltam, hogy míg a potenciális látogatók nagy része még  a felesleges karácsonyi ajándékok visszacserélésével van elfoglalva, addig mi lazán bejárjuk Pearl Harbor minden zegét-zugát. (A filmet természetesen kötelezően ajánlottként mindenki megnézte még otthon.)

Milyen naiv voltam!

Pedig biztos, ami biztos, a hajnali első buszhoz zarándokoltunk ki. Gondoltam, ha már úgyis jetlagünk van, csináljunk valami értelmeset.

A helyi járaton rajtunk kívül egy potenciális „tuti ők is odamennek” családot láttunk, a többiek mind munkába igyekvő helyiek voltak.

Amin ledöbbentem, az a buszmegállóban alvó hajléktalanok látványa volt. Elég jó környéken volt a szállásunk, így erre a látványra egyáltalán nem számítottam.

Mivel majd 1 órát zötykölődtünk a helyi járaton, alkalmunk nyílt megfigyelni az ébredező Honolulut. Fel-leszálltak az emberek, különböző társadalmi rétegek, etnikumok. Mennyivel másabb egy helyi járaton utazni, mintsem egyszerűen felszállni egy turistabuszra.

A menetjegy meglepően olcsó volt és az utazás is érdekes. Innentől kezdve – ha csak tehettük – helyi járattal mentünk mindenfelé.

A buszon lévő kijelzőn remekül lehetett követni merre járunk, és a gyerekek nagyon élvezték, hogy az ablak mellett húzódó drótot kellet megrángatnunk, ha le akartunk szállni.

Jól tippeltünk, a másik család is Pearl Harborba tartott, ám leszállásánál sikerült előnyt szereznünk velük szemben. De nem a másik több száz turistabusszal érkezővel.

A sor körülbelül másfél- két kilométeres volt. Ahogy Robi fogalmazott: „ennyit még a szocializmusban sem álltunk sorban banánért.”

Egy ideig kétséges volt, hogy egyáltalán bejutunk-e, mert a sor nem nagyon akadt haladni. Még szerencse, hogy rutinos utazók lévén vittünk vizet és rágcsálnivalót magunkkal, mert alighogy feljött a nap, vagy ezer fok lett, árnyék meg alig.

Végre eljutottunk a bejáratig, ahol szigorú biztonsági intézkedéseket követően a telefonunkat és a bankkártyánkat leszámítva mindenünket le kellett tennünk az erre a célra rendszeresített szekrényekbe. Se víz, se kaja. Szuper.  Annyira váratlanul ért ez az elkobzásosdni, hogy a powerbank és a baseballsapka is a hátizsákban maradt, amitől kissé befeszültem.

Ám a sorbanállás még nem ért véget.

Az emlékhelyen belül a különböző látnivalókra különböző sorokban kell jegyért sorba állni. Persze a leghosszabb a USS Arizonáé volt.

Itt csak korlátozott számú jegyeket adnak el egy nap, mivel az emlékhelyhez a haditengerészet külön hajón viszi ki az embereket.

A jegyek nagy része, már elővételben elfogy, mint hallottuk. Az előttünk álló emberek nagy része a már korábban lefoglalt jegyért állt sorba.

Robival még össze is kaptunk kicsit, hogy minek húzom sorbanállással az időt, amikor világosan látszik, hogy tuti nem fogunk beleférni a létszámba.

A helyzet viszont az, hogy rohadt makacs tudok lenni. Márpedig én a fejembe vettem, hogy látni fogjuk az USS Arizona Memorialt. És a többiek minden meggyőző ereje ellenére sem voltam hajlandó kiállni a sorból.

Nos, mind a nyolcunknak sikerült jegyet szereznem az utolsó járatra. 

Ez viszont azt jelentette, hogy a „délután a parton lazulunk” tervet ejtenünk kellett. A teljes napot Pearl Harborban töltöttük. (Vagy nepperkedhettünk volna a jegyekkel, de ez természetesen eszünkbe sem jutott. )

Az értékes jegyekkel a zsebünkben, már a legkisebb ellenállás felé haladva megtaláltuk a legrövidebb sort, ami egy turistabuszhoz vitt.

Mint kiderült, ez a busz Ford Islandra tart, mely jelenleg is haditengerészeti bázisként működik, így fotózni a buszon szigorúan tilos.

Folyt.köv.

Pearl Harbor

 

Novemberi karácsonyfa

Novemberi karácsonyfa

Mióta a gyerekekből kamaszok lettek, sokkal zökkenőmentesebb a karácsonyunk. Barátaink már tudják, hogy az adventi időszakban nem célszerű kisgyerekkel érkezni hozzánk. Vagy előtte fel kell készíteni őket, hogy Eszteréknél  már karácsony van. Tudod, mert Jézuskának/Angyalnak (a választás opcionális) karácsonykor sok a dolga, ezért vannak családok, akikhez előbb érkezik a karácsony.  Vagy: Tudod, mivel Noah Amerikában született, ezért hozzájuk amerikai idő szerint érkezik a karácsony. (Tudom erőltetett, de eddig bevált.) Nem Kicsim, az ajándék nem jön előbb. Az náluk is Szenteste kerül a fa alá. Na innentől kezdve nem érdekel senkit a sztori. Ha Eszter gyerekei sem kapnak előbb ajándékot, akkor jól van. Lehet haladni, nincs itt semmi látnivaló. (Pedig ha tudnák, hogy nálunk “Szentreggel” van! 😄)


Emlékek a gyerekkorból

Gyerekkoromból nincs túl sok karácsonyi emlékem. A feszültségre és idegbajra határozottan emlékszem. Anyu sütött/főzött, közben persze a kis betegeinek nem tudott nemet mondani, akiknek rendszerint 24-én fájdult meg a torkuk vagy ment fel a lázuk és természetes, hogy az aranyos doktornéni mindenkit megvizsgál, ha kell házhoz megy és közben minden csúszik és mi is láb alatt vagyunk.

Mert a karácsonynak menetrendje van:

  1. Karácsonykor már nem léphetünk be a nagyszobába, mert ott épp Apu kínlódik, hogy beleküzdje a fát a tartóba. Anyu a már említett doktornéni versus háziasszony üzemmódban nyomja, míg meg a húgommal egymást csesztetjük.
  2. Időre menni kell a templomba, mert szereplés van. Onnan nem lehet késni, De: kell szép ruha, harisnya, pont kiszakadt, miért nem készítetted időben elő, ugye nem ebben akarsz menni, meg fogsz fázni…etc
  3. Templom után Nagyiékhoz megyünk. Ott van ajándékozás. Szülők eltűnnek. Alig várjuk, hogy mi is indulhassunk.
  4. Apu csilingel. Belépünk a nagyszobába. A fa hatalmas és gyönyörű. Rávetjük magunkat az ajándékokra.
  5. Nagycsaládi vacsora: Nagymama, Nagybácsi, Szülők és Gyerekek. Bibliaolvasás, éneklés, Csendeséj. Rántott hal, töltött káposzta és az elmaradhatatlan képviselőfánk a közeli cukrászdából (azóta is a legjobb, amit valaha ettem).  Majd az egész valahogy elromlik és a vége veszekedés. Én meg rendszerint kikapok és bőgök. Mert nem tudok viselkedni.

Nem tudok. Ez tény. Nem bírom a feszültséget. A mai napig nem. Ha feszültség vesz körül attól én szabadulni akarok. Bármi áron.

Ezért én nem vagyok hajlandó soha többé ezt a játékot játszani.

Nem vagyok hajlandó túlstresszelni a karácsonyt.

Más emlékeket szeretnék adni a gyerekeknek. És ez nem önsajnálat, sem nem a felmenőim hibáztatása. Az egészet sajnálom úgy ahogy van. Mert abban biztos vagyok, hogy a szüleink MINDENT megtettek, amit tudtak, hogy jó és szép ünnepeink legyenek.

Mégis miért alakult mindig így?

Szerintem erre egy szó van: ELVÁRÁSOK.

De ezt a „pakkot”, ők is hozták valahonnan. Szerintem már senki sem tudja, honnan. Csak „így szokás”. Ismerős?

Érdekes, hogy a baráti körömben hasonlóan alakultak a gyerekkori karácsonyok.

Furcsa, de így visszagondolva ahhoz, hogy ki tudjak szakadni ebből a “tudomisénkikezdte de karácsonykor így KELL csinálni” tradícióból, tényleg el kellett kicsit költöznünk egy másik földrészre.

A KELL-ekről

Ahol ráébredtem, hogy nem KELL Szenteste karácsonyfát felállítani, mert a karácsonynak nem ez a lényege. És nem KELL tökéletes és hatfogásos karácsonyi vacsorát rittyenteni, mert a karácsonynak nem ez a lényege. És nem KELL teletömni ajándékokkal a fa alját, mert még mindig nem ez a karácsony lényege.

Így alakult, hogy a kisfiunk második karácsonya már tökéletlenül tökéletes volt. Távol Magyarországtól, de mégis otthonosan. Nem volt karácsonyfánk. Nem volt nagy ajándék. (Csak Niminek egy icipici. ) Egyszerűen csak fogtuk magunkat és elindultunk délnek. Igaz, hogy a kocsink félúton lerohadt alólunk, de még ez sem tudta megtörni a karácsonyi lendületet.

 

 

 

A karácsonyt Edisonnal, Forddal és EGYÜTT töltöttük.

A karácsonyi menüt pedig egy útba eső egyszerű étteremben költöttük el, ahol Nimi önállóan választhatott az étlapról. Semmi ünnepi menüsor, mégsem tűnik túl csalódottnak emiatt.

Sőt, még fehér karácsonyunk is volt, mert innen a fehér homokos Sanibel Islandot vettük célba.

Visszanézve a képeket, előjönnek az érzések. Hiszem, hogy ezek az emlékek felülmúlnak minden roskadásig teli asztalt (pedig anyukám bitang jól főz ám) és ajándékhalmot.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne állítsunk karácsonyfát, hanem utazzunk el, sem nem azt, hogy állítsunk már novemberben fát.

Egyszerűen csak csináljuk úgy, ahogy nekünk (IS) jó. Ne dőljünk be az elvárásoknak, a KELL-eknek. Mert továbbra sem ez a karácsony (sem az életünk) lényege.

Mi vajon „KELL”-eket vagy lehetőségeket örökítünk majd tovább?